Pár éve hirtelen felindulásból részt vettem a budapesti Trafó egyik kortárs táncelőadásán. A címét már nem tudom, de arra emlékszem, hogy Frenák Pál társulata adta elő. 1-1.5 órás performansz volt, de én az utolsó 20 percet már a büfében töltöttem. Vártam, hogy majd valami lecsapódik bennem, de csak düh és undor fogott el. Ne várjatok tőlem hozzáértő kritikát, mert egy egyszerű érdeklődő voltam, se modern táncot nem tanultam, se esztétikát.

A "mű" nagy részében két fiú vonaglott MEZTELENÜL a színpadon furcsa pozíciókat felvéve. A zene elviselhető volt, de nekem a tánc rövid definíciója a következő: koordinált mozgás legtöbbször zenei aláfestéssel, ütemre. Na, ebben ütemre mozgás nem volt. A beavatlatlan szememnek tényleg improvizált rángatózásnak tűnt.  Volt olyan, hogy előrehajolt a két meztelen srác, miközben két lány azt imitálta, mintha a fiúk fenekéből húzna ki pár méter csövet. Sajnálom, hogy ilyen puritán módon írom le, de tényleg nem tudom, hogy mi is volt ennek az üzenete. Kavargott a gyomrom és ideges lettem. Felálltam, és kimentem.

A büfében az előadás végén beszélgettem egy nálamnál nyitottabb lánnyal, aki szerint a művészetnek az a célja, hogy valamilyen ingert ébresszen benned, valamilyen érzést generáljon és ennek nem kell feltétlenül pozitívnak lennie. Na, ez sikerült.

Ez a Frenák Pál számomra nem közvetített semmit, és ha ez nem is volt célja, akkor a tevékenysége önzőség. Bár velem lehet a baj, mert csak én jöttem ki az előadásról és a cimborám. Az én értelmezésemben a művésznek társadalmi feladatot kell vállalnia. Szemet felnyitni, oktatni, nevelni, szépet kreálni. Úgy gondolom, hogy a művészetet devolúció jellemzi. Mintha az egész visszafejlődne.
Hogy ezalatt mit is értek, legjobban azzal tudom szemléltetni, ha bevágok egy 19. századi festményt és egy kortárst. Mindenki eldöntheti, hogy melyiken dolgozott a festő többet, melyikbe festette bele szívét lelkét. Na lássuk:

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875




Wahorn András: Fishlover, 1991